Érik az alma,
hajlik a gallya,
fűre hajlik, mint egy sátor, sok édes almától.
Szedjük,
kapjuk,
habosra harapjuk,-
a többivel mi legyen?
holnapra hagyjuk.
Hüvelyk ujjam almafa,
Mutató ujjam megrázta,
Középső ujjam felszedte,
Gyűrűs ujjam hazavitte,
Ez a pici mind megette,
Megfájdult a hasa tőle.
Dombon törik a diót, a diót,
Rajta meg a mogyorót, mogyorót.
Tessék kérem megbecsülni,
és a földre lecsücsülni, csüccs!
Ki lakik a dióhéjban?
Nem lakhat ott bárki,
csak Dióbél bácsi.
Ha rácsapsz a dióhéjra
Kinyílik a csontkapuja
És cammogva előmászik
Vén Dióbél bácsi
Csak a szádat tátsd ki! Hamm!
Fölmásztam az almafára,
odalett a nadrág szára.
Hogyha lenne rongy-ünnep,
én lennék ott a herceg.
Boszorkamák, ördögmák,
bizonyára jó komák,
de kobakjuk kicsike,
mint a tied, öcsike!
Kicsi vagyok, dagadok,
befalom az adagot.
Ha körte, ha kolbász,
falatonként belém más.
Csiteri, csütöri, csütörtök,
dinnyét lopott az ördög,
bugyogójába bedugta,
nem fort be a pokolba,
az öreg csősz meglátta,
móresre tanította.
Erre csörög a dió,
Arra meg a mogyoró,
Mogyoróbokron diófán,
Mókus füttyös domb alján.
Ez aztán a ribillió!
lepottyant egy rakás dió.
Hogy lepottyant,
összekoccant,
Összekoccant,
Nagyot koppant.
A tolvaj szél járt a kertben,
Láthatatlan köpönyegben.
A diófát megtépázta,
megtépázta,
megdézsmálta.
Aztán eltűnt mint a pára,
Köd előtte – köd utána.
