Érik az alma,

hajlik a gallya,

fűre hajlik, mint egy sátor, sok édes almától.

Szedjük, 

kapjuk,

habosra harapjuk,- 

a többivel mi legyen?

holnapra hagyjuk.

Hüvelyk ujjam almafa,

Mutató ujjam megrázta,

Középső ujjam felszedte,

Gyűrűs ujjam hazavitte,

Ez a pici mind megette,

Megfájdult a hasa tőle.

Dombon törik a diót, a diót,

Rajta meg a mogyorót, mogyorót.

Tessék kérem megbecsülni,

és a földre lecsücsülni, csüccs!

Ki lakik a dióhéjban?

Nem lakhat ott bárki,

csak Dióbél bácsi.

Ha rácsapsz a dióhéjra

Kinyílik a csontkapuja 

És cammogva előmászik

Vén Dióbél bácsi

Csak a szádat tátsd ki! Hamm!

Fölmásztam az almafára,

odalett a nadrág szára.

Hogyha lenne rongy-ünnep,

én lennék ott a herceg.

Boszorkamák, ördögmák,

bizonyára jó komák,

de kobakjuk kicsike,

mint a tied, öcsike!

Kicsi vagyok, dagadok,

befalom az adagot.

Ha körte, ha kolbász,

falatonként belém más.

Csiteri, csütöri, csütörtök,

dinnyét lopott az ördög,

bugyogójába bedugta,

nem fort be a pokolba,

az öreg csősz meglátta,

móresre tanította.

Erre csörög a dió,

Arra meg a mogyoró,

Mogyoróbokron diófán, 

Mókus füttyös domb alján.

Ez aztán a ribillió!

lepottyant egy rakás dió.

Hogy lepottyant,

összekoccant,

Összekoccant,

Nagyot koppant.

A tolvaj szél járt a kertben,

Láthatatlan köpönyegben.

A diófát megtépázta,

megtépázta,

megdézsmálta.

Aztán eltűnt mint a pára,

Köd előtte – köd utána.