Bagolyné Szűcs Andrea: Dióverő Marci

Nincs a világon még egy olyan tűzrőlpattant vitéz, mint Dióverő Marci, aki fél kézzel elbánik minden nagyszájú erősködővel. Hogy nem hiszitek? Hallgassátok meg az igaz történetét!

Dióverő Marci mestere volt a dióverésnek, fél kezében úgy tartotta a dióverő rudat, mint más a hurkapálcikát, és néhány termetes ütéssel meg is szabadította a legmagasabb fákat is a kemény héjú finom terméstől. Ilyenkor úgy kopogtak a diók a fa alatt, mint nyáron a jég az ablakpárkányon jégeső idején, alig győzték felkapkodni az asszonyok a kötényükbe. Ha Marci segédkezett hamar tele lettek a nagy szakajtó kosarak, ezért nagy volt a becsülete a munkájának. Sajnos Marci semmi máshoz nem értett, emiatt együgyűnek, butának is gondolták, főleg, hogy nem volt nagy szószátyár sem, aki az unalmas perceit felesleges beszéddel tölti el, inkább leheveredett a kedvenc diófája alá és aludt.

Történt egy napon, hogy dobszó rázta fel a falut. A király dobosa egyenesen a piactérre ment, hogy kihirdesse a király akaratát.

„ Figyelem, figyelem! Adatik tudtára mindenkinek, hogy a király elérkezettnek látja az időt arra, hogy gyönyörű szép leánya, Málika királykisasszony férjhez menjen. Király urunk úgy határozott, hogy az a kérő veheti el feleségül, aki bármilyen tudásával a legjobban elkápráztatja a királylányt. Aki szeretne szerencsét próbálni, a palota előtti diófa sornál jelentkezzen.”

Indultak is mindenféle rendű és rangú kérők, válogatott cigánylegények a palotába szerencsét próbálni. Vitték a portékáikat a fazekasok, legszebb virágaikat a kertészek, a legszebb hímzett kis csizmákat a suszterek. Előálltak mutatványaikkal a bűvészek, a költők verseket szavaltak, az énekesek énekeltek, a zenészek hegedáltak, az erőművészek súlyzókat emelgettek.

Nem tudni, hogy a lánynak egyik kérő sem tetszett igazán, vagy valóban egyik mutatvány sem volt kedvére való, de csak ásítozott és egyre nehezebben tűrte a hosszú egy helyben ülést. Azok sora pedig még nagyon hosszú volt, akik arra várakoztak, hogy megmutathassák magukat.

• Édesapám! Én inkább vénlány maradok, minthogy ezt a sok embert végig kelljen néznem, akik kinn várakoznak a kapu előtt. Engedjen, had sétáljak inkább a kedvenc diófáim alatt és had aludjam ki magam.
• Szó sem lehet róla leányom! Micsoda szégyen lenne, ha nem találnánk férjet Neked!

Nem volt menekvés, már sorakoztak is a következő mutatványhoz a kérők. Lövészek voltak, rendbe állottak, mint a katonák, majd egyszerre emelték az égre a puskájukat. Már csak a vezényszóra vártak, hogy hangos puskaropogással lőjenek egy szelíd galambra.

A királylány, aki maga is szelíd lelkű volt, reszketett a félelemtől.

• Állj! – kiáltotta – Ne engedje Édesapám, hogy lőjenek. Ha szeret engem, kiparancsolja az országunkból az összes puskát!
• Ne butáskodj Te leány, akkor ki véd meg bennünket, ha egyszer valaki hívatlanul jön be a palotába?

Alig hogy ezt kimondta, az őrök jelentették, hogy odakinn a palota előtt hatalmas füst gomolyog. Jön egy sereg ellenség, mint egy hétfejű sárkány ,aki az orra likán tüzet fúj, és mindent összetörve-zúzva közeledik a palota kert felé. Magát a királykisasszonyt akarják magukkal vinni. A város minden puskájának a golyózápora is csak csiklandozás lenne nekik, ha egyáltalán lenne olyan bátor lövész, aki a szeme közé nézne és lőne.

• Lássuk, ki lesz az? – kérdezte a király és végig nézett a kapu előtt sorakozó legényeken

A kérőknek mindnek inába szállt a bátorsága, futott ki merre látott, a lövészek is hanyatt homlok menekültek. Egy legény maradt csak a király palotája előtti diófa sor előtt, maga Dióverő Marci.

Ahogy a diófák alá ért a sereg, Dióverő Marci kapta a rudat fél kézzel, csihi-puhi, kicsit megdöngette az ágakat.  Potyogott a sok dió a földre, egyenesen a katonák buta fejére, de annyi, hogy azt sem tudták, hogy hol vannak, mi történt velük. Égszakadás, földindulás vagy miféle égi áldás ez? A vezérnek akkora púp nőtt a feje tetejére, mint egy jól megtermett krumpli, még a sisak is leesett tőle a földre.

• Meneküljünk! – kiáltotta. – még mielőtt palacsinta lesz belőlünk.

Kis idő múlva csak a füst maradt utánuk, meg a sok dió.

• Na, ugye, hogy puska nélkül is lehet… – mondta a királykisasszony és hálás tekintettel nézett
• Belátom, – mondta az öreg király – ez a legény megmentette az egész királyságot. Ki vagy te?
• Dióverő Marci vagyok királyuram.
• Hagyjuk abba édesapám a versenyt, mert megtaláltam, akit kerestem. Marci olyat tud, amit senki más. Őt választom páromul.

Még aznap megtartották a hét országra szóló lakodalmat. 77 rúd diós kalácsot sütöttek a szakácsok a lepotyogott dióból, de mind a hetven hét olyan hosszú volt, hogy körbeérte a várost.  Még templom egereinek is jutott finomság egy egész évig.

Dióverő Marci és Málika királykisasszony az óta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.