„Vendel viszi az állatokat” – mondták a jószágtartó gazdák a Dunántúlon és a Jászságban.
Ez azt jelentette, hogy állatvész üthet ki, és elhullhatnak az állatok. Ezért a gazdák ezen a napon nem fogták be és nem dolgoztatták őket, sőt, régen még vásárra sem hajtották a jószágot ekkor. Így kedveztek nekik, és ezzel egyben kiengesztelték Szent Vendelt is, akit védőszentjükként tiszteltek. Volt, ahol a falu szélén vagy a legelőkön szobrot állítottak a tiszteletére, s dudaszó mellett mulatoztak ezen a napon. Ezek a szobrok általában pásztoröltözetben ábrázolták Szent Vendelt, aki a jószágtartók és a pásztorok védőszentje lett. Számos vidéken templomi körmenetet és búcsút is tartottak ezen a napon.

Szent Vendel, akit Wendalin, Wandalin és Windilin néven is neveznek legendái, ír-skót nemzetségből származott. A legendák szerint Vendel királyfi korán jelét adta a jámborságnak és a keresztény műveltség, sőt a papság iránti vonzódásának, amit atyja nem jó szemmel nézett.
Épp azért, hogy elvonja a tanulástól, nyájainak őrzését bízta rá. A remeteség iránti vágy azonban oly erőssé nőtt Vendel szívében, hogy néhány hozzá hasonló ifjúval Trier közelében, a várostól fél nap járóföldnyire megtelepedtek az erdőben. Kunyhót építettek maguknak és szigorú böjtölés és imádság közben megkezdték a pusztai remeték életét. Olykor azonban koldulniuk kellett. Egy ilyen alkalommal Vendelt megszidta egy gazda: ahelyett, hogy tétlenkedve koldul, inkább dolgozna és ő segítene másokon.
Ez Vendelt arra késztette, hogy elszegődjön a gazdához, aki előbb a disznóit, majd a marháit, végül a juhait bízta az őrzésére.
Vendel mindig a legjobb legelőt kereste a juhoknak, és fáradságot nem kímélve járta nyájával a dombokat, szíve pedig szüntelenül remetecellája után vágyott. Ez a vágya oly kedves volt Isten előtt, hogy angyalok jöttek, és nyájával együtt fölemelték és elvitték a cellájához. Csakhogy a cella közelében nem volt víz a juhoknak. Vendel ekkor felfohászkodott, majd a földbe szúrta pásztorbotját, és mindjárt bő forrás fakadt a földből.
Gazdája éppen arra lovagolt és kemény szavakkal kérte számon Vendeltől, miért vitte oly messzire a jószágot. Vendel megígérte, hogy a kellő időben nyájával együtt otthon lesz. Amikor a gazda – vágtában hajtva lovát – hazaért, megdöbbenve látta, hogy Vendel már várja, a juhok pedig mind az akolban vannak.
E csodák láttára gazdája elbocsátotta: belátta, hogy nem munkakerülő naplopás a remeteélet.
Vendel visszatért, de nem sokáig maradt egyedül. A körülötte letelepedett remeték annyira tisztelték, hogy elöljárójukká választották. Az egyik legenda szerint még Vendel életében közösséget alkottak, kolostort építettek és a bencés regula szerint élő közösség apátjává választották Vendelt, aki így halt meg 617-ben.
Azon a helyen temették el, ahol a remetekunyhója állt.
Tisztelete a sírja körül azonnal megkezdődött, – s hamarosan kápolnát emeltek, mely a csodák következtében zarándokhellyé vált. Vendel csodái főleg a járványos betegségek áldozatain mutatkoztak, illetve azok tapasztalták jóságos közbenjárását, akik állataik bajaiban hívták segítségül.