Sárának, születésnapjára
Rollam és Töllem, a két jó barát vidáman üldögéltek a nagy diófa alatt, aki éppen arról igyekezett meggyőzni ezeket a kedves, de kissé bárgyú manókat, hogy igen is van értelme a dióbélre kemény házat növeszteni, azt pedig bevonni vastag, zöldhúsú kendővel. Szóval éppen erről győzködte őket a bölcs és öreg diófa, amikor kiabálva megérkezett Veréb Úr, aki szokása szerint ezúttal is csupa aggódás volt. Annyira sietett, hogy a cilindere is majdhogynem lepottyant a fejéről a nagy rohanásban.
– Összegubancolódott a Világ! Összegubancolódott a Világ! – harsogta ijedten.
– Nofene. – nyugtázta kissé cinikusan a diófa, aki mindig zsörtölődött, ha fontos mondandója közben zavarják meg.
Töllem és Rollam, nem sokat tudott a világ dolgairól, azt pedig nem is sejtették, hogy össze is tud gubancolódni, az ő erdejükben legalábbis ilyen még sosem történt. Igaz, egyszer csomó nőtt egy fára, egyszer pedig a nagy szélben a fűszálak tekeredtek össze, de másnapra annak rendje és módja szerint ki is egyenesedtek, így semmiképpen sem lehet azt mondani, hogy bármilyen komolyabb gubanc történt volna feléjük. Rollam és Töllem azonban nem tudhatta, hogy Veréb Úr számára a Világ nem ez a kerek, leginkább egy tojásra emlékeztető valami, aminek a testét nagy vizek, égbe szökő hegyek és forró, homokos sivatagok díszítik, hanem egy Sára nevű kislány, akinek aranybarna hajába, olyan finom hullámokat varázsolt a természet, ami valóban egy lágyan ringatózó folyóhoz teszi hasonlóvá. A ringatózással pedig most baj történt, ugyanis egy bogáncs került Sára hajába, ami ettől összegubancolódott.
– Összegubancolódott a Világ – ismételte meg lihegve Veréb Úr, aki mint mindig, most is az öreg diófától várta a megoldást.
– Ezért mondom, hogy a dió az egyik legbékésebb dolog a földön, még véletlenül sem tud összegubancolni semmit, nem is ragad bele semmibe, ellenben ízletes tea, barna festék, de még diós sütemény is készíthető belőle.
– Jó, jó, de mi lesz a Világgal? Nem maradhat így összegubancolódva. Mi lesz, ha nem énekel többet szálai közt a szél? Vagy, ha a nap ezentúl nem festi minden reggel ragyogóra, este pedig nem tőle köszön el utoljára?
– Na, várj csak! – emelte meg kissé a hangját a diófa – Te most arról a Sára nevű kislányról beszélsz, aki olyan szépen festett le engem, hogy a leveleim szebben ragyogtak a vásznon, mint a valóságban? És akinek olyan szép aranybarna haja van?
– Persze, hogy róla… – válaszolta, ha lehet még ijedtebben Veréb Úr.
– Ki kell venni! – adta meg határozottan a választ a diófa és végigmérte a leveleit, hogy vajon most is ragyognak-e a napsütésben.
– De akkor sírni fog, nincs szomorúbb dolog, mint amikor sír a Világ. Azt nem lehet – csóválta meg a fejét a madár – A Világ csupa érzékenység, éjszaka a legkisebb neszre felriad, reggel, amikor ásít, a nap is pironkodni kezd, és amikor énekel, még a mimózák szirma is megremeg. Egyszer megszúrta egy rózsa tüskéje, elkezdtek folyni a könnyei, hogyan lehetne akkor kivenni egy csúnya, ragadós, bökős bogáncsot a Világból?
– Hát dióval – mondta méltatlankodva a diófa – a diónak a kendője megszűntet minden ragadósat, be kell kenni vele a bogáncsot és az sem ragad többé, egyszerűen kihullik majd Sára hajából.
A terv remekül bevált! Minden úgy történt, ahogy az öreg diófa mondta, Veréb Úr miután az ajándék dióhéjjal bekente a bogáncsot, az magától kipottyant Sára hajából, a repdeső hajszálak között pedig még aznap tovább dúdolhatott a szél.