Szigeti Kovács Viktor: Az öreg és a lidérc

Az általános vélekedéssel szemben a lidércek egyáltalán nem félelmetesek, sokkal inkább visszataszítóak, hiszen pontosan úgy néznek ki, mint egy csirke, aminek kitépkedték a tollait. Van azonban egy rettenetesen kellemetlen tulajdonságuk: bárhol és bármikor meg tudnak jelenni, még az olyan házakban is, ahol ablak és ajtó is zárva van, elmenni azonban már nem szeretnek. Lehetetlen kéréseikkel bosszantják az embereket, távozásukat pedig attól teszik függővé, hogy a ház lakói teljesítik-e a bolondságukat.

                Réges-régen élt egy lidérc Skóciában, aki másoknál is jobban szerette cukkolni azokat, akik túl sokat panaszkodtak a hétköznapokra. A kéréseit sehol sem tudták teljesíteni, de pár nap után mégis mindenhonnan odébbállt, mert megunta az ügyefogyott embereket és ismeretlenek után sóvárgott.

                William Armstrong az idősödő, magányos gazda, mindenkinél többet zsörtölődött akkoriban: hol a hideg kályhával volt a baja, ami fűtött volna ugyan, ha tesz rá elegendő fát, hol az esős időt szidta, hol pedig a vacsorája mennyiségét és ízét kifogásolta a cselédjének. Addig-addig bosszankodott ilyen apróságokon, amíg egy nap meg nem pillantotta a lidércet, aki a konyhaszekrény tetején talált magának helyet. Az öreg William meg is ijedt rendesen, mert fel nem foghatta, hogyan került egy kopasztott csirke a szekrény tetejére, de még annál is nagyobb volt a döbbenete, amikor a különös lény emberi hangon megszólalt:

– Ritka házsártos egy ember vagy te William. Ne nézz ilyen bambán, te csináltad magadnak a bajt, de ne aggódj, azonnal elmegyek, amint teljesíted egy kérésem.

– Mi lenne az te rusnyaság? – morogta kelletlenül az öreg.

– Tegnap éjszaka láttam a patakban a Holdat, biztosan beleesett, vedd ki nekem belőle és már itt sem vagyok.

                William zsörtölődve kiment hát a patakhoz és csakugyan megpillantotta benne a Holdat, de kivenni sehogy sem tudta, akárhogy nyújtózkodott nem érte el. Megpróbálta másnap és harmadnap is, de ismét nem járt sikerrel, míg rá nem jött a csínyre: a Hold nem is esett bele a patakba, csak tükröződött benne. Dühösen hazament hát és megpróbálta elkergetni a lidércet, de az meg se mozdult, mintha meg se hallotta volna William fenyegetéseit.

                Később próbálta szép szavakkal, hamis ígéretekkel elküldeni a rusnyaságot, de annak se lett foganatja. Nem tehetett mást, meg kellett békélnie a helyzettel, telt az idő és az William lassan megszokta a lidérc jelenlétét, aki valamiért remekül érezte magát a házsártos öregnél. Egy idő után beszélgetni kezdtek és kiderült, hogy a kopasztott csirke egészen jó társaság. Nehezen vallotta be magának az öreg, de nem volt végre egyedül. Nem is bosszankodott annyit a dolgokon, mint korábban, a lidérc pedig nem zaklatott másokat bolond kéréseivel, inkább régi mókáiról mesélt, amin együtt nagyokat nevettek esténként.

                                                                                                                                                             Szigeti Kovács Viktor


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük