Jutka Vitalion Zvolenszki versei

Mese a napról
Pihe-puha felhő takaró, habos párnák
vigyázzák és őrzik napocskánk édes álmát.
Holdanyóka ébreszti alvó lustaságot,
felkelni, földön várják a világosságot!
Nézd a földet, napfény nélkül szürke és sivár.
Fű, fa, virág, állat és gyermek csak te rád vár.
Holdanyóka, csak még egy percet adjál nékem,
ígérem aztán estig ragyogok az égen!
Napocskánk megbillenti egyik felhő rojtját,
s megrázogatja a habos párna bojtját.
Mit tegyek, itt az idő felébredni végre,
gyerekek szomorúan néznek fel az égre.
Jól van, itt vagyok és máris rátok ragyogok,
szeretem a mosolytól csillogó arcotok!
Virágok ti nyíljatok, bontsátok szirmotok,
igaz kicsit megkéstem, de nem kell sírnotok.
Egész nap boldogan, vidáman járta útját,
felejtette örökre, minden baját-búját.
Rájött milyen öröm, ha boldogságot adhat,
hisz a sugarából, az egész világ kaphat.

*

Mese az őszi szélről
Őszi szél játszadozik a napsütésben,
válogat, hulló levelek tengerében.
Vajon pirosat, sárgát, vagy azt a barnát,
ugyan repülni melyikőtök akár hát?
Forgószelet játszok, felkapom, megrázom
meglesem, melyik hogyan táncol, megvárom,
Amíg ismét földre érkezik mindahány
felemelem újra a szellő hintaján.
Őszi szél, itt volt, de már messze jár,
tova futott, mezőn s hét határon át.
Szántóföldek bickes-buckás dombjain,
hátha segíthet az emberek gondjain.
Fel-fel néz, a paraszt az eget kémleli,
kiadós esőért az Urat kérleli.
Oh, Uram! Adj kiadós esőt nekünk,
hamarosan földünkbe magvakat vetünk.
Őszi szél, hallottakon elgondolkozik
elmúlás, mégsem az őszre vonatkozik?
Vetés? Jövőben való hitet hordozza,
akkor ez felkészülés a boldog tavaszra.
Megérte, hogy mezőt határt barangoltam
kiscsikómat hajtottam és lovagoltam.
Rájöttem az ősz is tud meseszép lenni,
Mindössze nyitott szemmel észre kell venni!
*
Napapóka fogadalma
Korán ébredő napsugár
kíváncsiskodik az égen.
Vajon mit látok odalent,
a zöldellő erdőszélen?
Talpas medve a málnásba,
hívja bocsait brummogva.
Ő már az édes gyümölcsöt
kóstolgatja csámcsogva.
Kicsi kutyus gazdit követ,
ki piros-biciklin teker.
Mert, úgy gondolták megnézik,
hogy érik-e már a szeder?
Morzsi minden fűcsomóban
az érett szedret keresi.
Janika a kerékpárról,
ezt mosolyogva figyeli.
Jaj de vidám lent az élet,
csupa kacagás és móka.
Holnap ismét erre jövök,
fogadkozik napapóka.

*

Apró csoda
Látod azt a bárány felhőt,
drága kicsi kincsem?
Habfodros ajtaján,
napocska keze a kilincsen.
Kinyitja és máris mosolyt küld reád,
és te csak nézed, nézed ezt a gyönyörű
csodát, vagy amikor hallgatod
a pacsirta dalát, s szívedben
hullámzó ritmusát. Papírt kérsz
és színes ceruzát, kezed nyomán
életre kel apa, anya és a család.
Tavasszal a csusszanó hó alatt
kandikál a hóvirág, majd a réten
tarka lepke reppen és
szárnyain a szivárvány
ezer színe lebben.
Mennyi sok apró szépség,
ami mosolyt rajzol arcodra,
s felhőtlen vidámságot visz
a mindennapjaidba.
Sokan nem hisznek benne,
hát mutasd meg nekik kislányom,
Mert Te vagy maga a csoda!
Itt vagy velem, foghatom a kezed
érezhetem piciny meleg tested.
Értelemre nyílik gyönyörű két szemed
megtanulod becsülni a szépet,
hiszen attól mert apróka,
még csodaország lakója.
Figyeld csak a lelked édes hangját,
mert bele ültettem én el,
az apró csoda magját!

*

 Csöpp lány és a csoda
Bronzba öntött siserahad
őrzi, díszíti a parkot,
ha csendben befelé figyelsz,
hallod a hegedű hangot.
Óvónéni halkan játszik,
húrokon száll a szeretet,
béke és szépség jellemzi
a sorban álló gyermeket.
Érkezik egy táncoslábú
rózsaszínruhás kis-lányka,
a mellette álló fiút
máris felkéri egy táncra.
Akaratos mozdulattal,
kéri, hogy pörögjön vele,
de a szöszi mégsem mozdul,
a szíve sajdul bele.
Tükörsima kedves arcot,
megtöri a dacos bánat,
ijedten Tőlem kérdezi-
-ez a kölyök miért várat?
Őt szobornak készítették,
hogy Te gyönyörködhess benne
táncolni így nem tud, pedig
biztosan szívesen menne.
A csöpp kislány megnyugszik, majd
arcán boldogság üt tanyát
akkor ugye azért vannak,
hogy mi, meglássuk a csodát?
2014. 07. 23.

*

Újjászületésem( mesevers)
Kobold vagyok, újjászülettem,
jók között a gonosz én lettem.
Élvezettel rontok és bontok,
azt se bánom, ha húztok-vontok.
Batyummal járom a világot,
s letiprok minden virágot.
Kobold lány, ki utamba akad?
Jobban teszi, ha otthon marad.
Szeles vagyok és veszedelmes,
nem mondható, hogy engedelmes.
Végre magam kitombolhatom,
a gőzszelepet kinyithatom.
Meddig lehet gonosznak lenni,
így is tudok majd párt keresni?
Vagy mégis meg kell, hogy javuljak,
egy kobold lánynak behódoljak?
*
Első ölelés
Két édes
pöttöm.
Kar a
nyakban
és derékon.
Összesimulva,
bújva,
egymásnak
puszit
nyújtva.
Élik át
az első
ölelés
izgalmát.
Ha nagy
leszek…
feleségül
veszlek.
Férjemnek,
csakis
téged
teszlek.
Legyen ez
egyelőre
kettőnk
titka.
Kérlek….
ne mondd
el senkinek,
Juliska.

*

Andersen meséje nyomán
A szegény lány és a gyufa
Élt egyszer valahol régen egy kisleány,
arca sápadt, mint a hófehér porcelán.
Mezítláb járta a hideg téli utcát,
míg életét menti, elveszti papucsát.
Lovaskocsi elől kellett ugrania
lábáról leröpült, örökölt papucsa.
Egyiket egy fiú gyorsan el is vitte,
a másikat meg Ő tovább nem kereste.
Lábait kékre- lilára csípte a dér,
kötőjében gyufa, amennyi belefér.
Eladni akarta volna az árúját,
kis kezével kínált egy doboz skatulyát.
Hiába ajánlta aznap a portékát
nem tudta oldani a napi problémát.
Nem vett ma senki egyetlen darabot,
Éhesen reszketve is tovább vánszorgott.
Csillogó hópelyhek rakódtak hajára
Sült liba illata szállt korgó gyomrára.
A házakban meleg és ünnepi étek,
Lassan köszöntik a következő évet.
Fázósan húzódott meg egy szögletben,
egy kis meleg kéne a kutya hidegben.
Hazamenni nem mert, nem keresett semmit,
megverné az apja amiért pénzt nem vitt.
Egy gondolat ötlött a csöppnyi fejében
 melegedni kéne a gyufa fényében.
Csak egyetlen szálat, a kezem ne fázzon,
egy pici meleget, a hideg ne rázzon.
Vidáman sercent és lobogott a lángja,
olyan szépen ég ez, akár egy vaskályha.
Lábait is nyújtja azt is melegít-né
de huss, már elaludt mire érezhetné.
Gyújtott egy másikat, csoda történt ekkor
 átlátott a falon, mit esznek ilyenkor?
Az asztal megrakva sok finomsággal
a sült liba, felé indult egy villával.
Ám megint ellobbant a fény a kezében,
és nem látott semmit, a fagyos sötétben.
Már a következő szálat pattintotta,
És a szép csoda most is fogva tartotta.
Karácsonyfát látott olyan meseszépet,
sok ezer gyertyát is, csodás díszecskéket.
Kinyújtotta kezét, hogy elérjen egyet,
de a csalóka láng ahogy jött, úgy elment.
Most mégsem ért véget a színes varázslat,
vagy mindez csak játék és egy kis káprázat.
Röpült a gyertyafény fel a magas égre,
ezernyi tündöklő csillag lett belőle.
Egy ragyogó fénycsík zuhant le a mélybe,
és újabb lélek állt az isten elébe.
Nagyanyó mondta ezt, valamikor régen,
De Ő sajnos meghalt és fentről néz ‘éngem.
Most ismét a gyufát dörzsölte a falhoz
világosság támadt, olyan mit a nap hoz.
A közepén pedig a nagymama várta,
hogy az unokáját karjaiba zárja.
„Nagyanyó!-ugye most magaddal viszel,
ezután örökre csak énvelem leszel?”
Nem tűnsz el mint a sült liba, vagy a kályha
 nincs nekem senki se, aki hazavárna.
Mamája lehajolt és őt felemelte,
Megtört piciny testét magához ölelte.
Vitte magasra, hol nincs hideg és éhség
semmi szomorúság, csak örök fényesség.
Ott találták reggel a fagyott gyermeket,
angyalok levették róla a terheket.
Nagyanyó karjában boldogan mosolygott,
sanyarú sorsának, örök búcsút mondott.

*

Búcsú a fától
Őszi szellő lágyan táncol
szivárványlevél szoknyákon
melyek sejtelmesen ülnek
 még, a búsuló faágon.
Sajnálják, de búcsúzni kell,
a játékos szél rájuk vár,
kéri őket keringőre
és a táncukat lejtik már.
Kotta sem kell nekik hozzá,
mégis könnyedén libbennek,
a szomorú, gyűrött fának
még egy utolsót intenek.
Ők is tudják nem tévedés
itt az idő most kell menni,
természetnek, mely megfáradt
kikeletig megpihenni.
Visszajönnek majd tavasszal
amikor minden újra él,
erősek és zöldek lesznek
őket nem fújja el a szél!

*

Visszhang és a kecskekörmök
Ballada
Élt egyszer egy király és annak egy lánya,
néma volt szegényke, szomorúságára.
Egyetlen öröme a nagy bánatában,
Aranyszőrű nyája Tihany határában.
Mikor a napsugár csillant a hátukon,
boldogság fénye ott ült a gazdájukon.
De az öröm csak egy pillanatig tartott,
a szívében mindig keserűség lakott.
Nézte a Balaton fodrozódó vizét,
mintha onnan várná a nagy varázsigét.
Nem is kellett neki sokáig várnia,
örvényből kilépett a hullámok ura.
Kecsketejét kérte a beteg fiának,
majd cserébe hangot ajánlott a lánynak.
Az ajándékot Ő nyomban elfogadta,
a hullámkirályfit máris megitatta.
Ezután a leány becsukta a szemét,
csodás csengő hangon hallatta énekét.
Megigézte nyomban a vizeknek ifját
megtalálta rögtön a gyógyulás titkát.
Hanem a szépségnek kedve úgy tartotta
a gyógyító hangját senkinek nem adta.
A meggyógyult fiú búskomor lett újra,
szerelmet nem kapott, így csak nőtt a búja.
El is ment nem soká az örök mezőkre,
de a vizek ura bosszút forralt érte.
Segítségért fordult a tihanyi hegyhez,
ki kezet is nyújtott a sátáni tervhez.
Lángnyelvek csaptak ki a szikla gyomrából,
menekült mindenki a széles határból.
Aranyszőrű kecskék a vízbe fulladtak
mindössze belőlük csak körmök maradtak.
Magát a királylány egy üregbe dugta
elkárhozott lelkét ma is átok sújtja.
Arra ítélte Őt a szomorú apa.
Boldog-boldogtalan hangját visszhangozza!
Immár történetem végére jutottam,
főhősök pihennek magukra hagyottan.
Mára a tihanyi visszhang is megkopott
kecskeköröm pedig kővé korosodott.
*
Andersen meséje nyomán
A rendíthetetlen ólomkatona
Volt egyszer valahol, huszonöt katona
testvérként lapultak egy kartondobozba’.
Szemükben csillogás, puskájuk a kézben
kisgazdára vártak feladatra készen.
Vágyuk hamarosan be is teljesedett,
egy születésnapra ajándék érkezett.
„Ólomkatonák! Ó csak erre vágytam”,
-kiáltott a fiú, a nagy boldogságban.
Ki is rakta őket az asztalra sorba
és látta, hogy egynek, a fél lába csorba.
Mint többi társa, ő is szilárdan állott.
Kíváncsian nézte innen a világot!
Nem messzire tőle egy takaros kastély
vaj’ ki lakik benne, számára még rejtély.
Máris megpillantja az ő papírhölgyét
a féllábon álló csodás táncosnőjét.
Ólomszíve rögtön olvadozni kezdett.
Az első látásra szerelembe esett.
Helyre kis teremtés, jó feleség lenne,
-vajon tetszem neki, ő is ismerkedne?
De leszállt az este, bársonytakaróban
testvérek aludtak, a szűkös dobozban.
A ház gazdái is pihenőre tértek.
Nem úgy a játékok, akik feléledtek.
Játszótársaikkal, nagy bálat’ tartottak,
a diótörővel, zene-bon-át csaptak.
Felébredt a zajra az álmos kanári
most lett csak igazi a dínom’- dalári.
De a mi katonánk mozdulatlan állott,
az ő szerelmének ölelésére vágyott.
Éjfélkor nyílott a tubákosszelence,
kiugrott belőle az ördög gyermeke.
Szólott a legénynek, ne mereszd a szemed,
mert ez papírlány nem lehet a tied.
Ő azonban úgy tett, mint aki nem hallja,
nincsen az ördöghöz, semmi bizodalma.
Reggel rossz gyerekek, a párkányra tették,
a huzattal együtt a mélybe röpítették.
Hanyatt-homlok zuhant, le a szörnyű mélybe,
féllába mutatott fel a magas égbe.
Szolgálóval szaladt a gazdi keresni,
de a kis hősünket semerre nem leli.
Az utcagyerekek találnak majd rája,
papírcsónakjukba teszik csatornába.
Táncolt, himbálózott a víz sodra alatt,
az ólomkatona mégis kemény maradt.
Hídalatti sötét lepte a csónakot,
majd egy vízi-patkány kiáltott jó nagyot!
-Van-e útleveled, ide vele máris,
nem engedlek tovább, enyém a kanális.
De erős hullámok dobták a csónakot,
a vitézünk szörnyű zúgást-morgást halott.
Gyűjtőcsatornába zuhogott most bele,
gyönge papírcsónak is, vízzel lett tele.
Ennek már fele sem tréfa, vége életemnek
szomorú üzenet, édes kedvesemnek.
Ekkor egy nagy hal, száját kitátotta
a hős katonánkat gyomrába bedobta.
Micsoda sötétség, és mily szűkös minden,
puskáját markolta, tovább rendületlen.
Hanem a nagyhalat valaki kifogta,
szakácsnő a hasát fel is hasította.
Az ólomkatona!-kiáltott valaki,
ő bizony nem más volt, mint az édes gazdi.
Fel is vette rögtön, nagy volt az öröme,
vissza állította őt az asztalfőre.
Az ólomkatona büszkén nézett széjjel,
a táncosnőt kereste nem kis büszkeséggel.
Mikor megtalálta, nem akart már semmit,
csak a papírlányka dobogó kis szívit.
Szemével a szemét már fogva tartotta,
de a száját, még egy szóra nem nyitotta.
Most a gonosz gyermek, katonát felvette.
És a kályha tűzébe gyorsan bevetette.
Rendíthetetlenül markolta puskáját,
melegség járta át minden porcikáját.
Forróságot érzett, ez vajon szerelem,
vagy mégis égető tűz lobog testemen.
Már ruhájából pattogzott a festék,
Ők mégiscsak egymás szemét keresték.
Most egy ajtó nyílott, huzat táncát ropta
a papírleánykát, a kályhába dobta.
Ott vannak már együtt, örök boldogságban,
egymás kezét fogva mesék világában.
2014. 10. 18.