Árvay Mária: Gyávácska

Régen történt ez nagyon, abban az időben, amikor üknagyapám sem élt, de még annak az ük-üknagyapja sem. Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsiny országban, annak is egy apró falucskájában, volt egyszer egy parányi házikó. Itt éldegélt egy nagyon szegény ember a feleségével és hét gyermekével.

A szegény ember favágóként kereste kenyerét, az asszony pedig virágokat árult. Ennivalójuk csak annyi akadt, hogy napról napra megéljenek, hiszen sokan voltak. A gyerekek jöttek szép sorjában: a legnagyobb már tizennégy éves, a legkisebb pedig csak kettő. A többiek is orgonasípként követték egymást, négy, hat, nyolc… bizony jól gondoljátok, tíz és tizenkettő évesek.

Kis mesém a nyolc éves Gyávácskáról szól. Ráragadt ez a csúf név, mert mindentől félt. Rettegett a vihartól, az erős széltől, az esőtől, veszélyesnek tartotta a futkározást, fára mászást, a patakban való lubickolást, nem vett részt testvérkéi játszadozásaiban. Gúnyolták, csúfolták is épp eleget.

Mivel töltötte akkor napjait Gyávácska? Amikor tehette, segített édesanyjának, s amikor lehetett, naphosszat üldögélt és ábrándozott. Miről is? Arról, hogy olyan emberek vegyék körül, akik szeretik és elfogadják őt olyannak, amilyen. Igaz, egy kis bátorság nem jönne rosszul! De mit is tehetne, amikor a dolgok olyan félelmetesek körülötte?

Sokat búslakodtak miatta szülei.
– Asszony, asszony, mi lesz ebből a gyerekből? Hogy áll meg így a saját lábán, ha mindentől megriad, mint egy kis őzike?
– Bízzuk a Jó Istenre, apjuk – törölgette szemét az anya.
– Az bizony kevés lesz! Küldjük el hazulról, szerencsét próbálni.
– Hiszen itt is mindentől fél, mi lesz vele az otthonától távol? – rettent meg az édesanya.
– Valamit akkor is tennünk kell, nem nézhetjük tétlenül ezt a vergődést!

Így történt tehát, hogy Gyávácska elkerült otthonról, tarisznyájában pár szem hamuba sült pogácsa, kis kulacsában víz. Sem éhes, sem szomjas nem volt, szegényke keservesen itatta az egereket. Mi lesz most vele? A napocska felszárította könnyeit, melegével beburkolta, kissé megvigasztalta.
– Ne félj, kislány, itt vagyok veled, majd vigyázok rád. Amerre megyek, gyere velem te is, egy csodálatos helyre viszlek!

Mentek, mendegéltek, míg egy varázslatosan szép helyre nem értek: az Oltalom Völgyébe. Gyávácska először megrémült a látványtól, egy egész állatsereg fogadta: őzike, nyuszika, de volt ott róka és farkas is.
– Ne félj tőlünk, kicsi lány! Nem bántunk téged, hiszen mi is csak párban vagyunk bátrak!
– Hogy lehet ez??
– Él közöttünk olyan, aki nem lát jól, másikunknak a hallásával van baj, van köztünk olyan, akinek a szimata nem elég erős már, sőt olyan is van, aki nehezebben fut, vagy a farka sérült.
– Nem féltek? Hiszen így sokkal hamarabb bánthatnak benneteket!
– Mindenhova kettesével járunk – egy jól látó és egy jól halló, egy jó szimatú és egy gyors futású stb. Így sikeresek a vadászatok, a legelészés, gyümölcsevés. Kóstold csak meg, milyen finom a szedrünk – kínálta egyikük a kislányt. Gyávácska örömmel elfogadta.

Az állatok vidám csoportja vette körül. Elkísérte őket vadászataikra, részt vett mindennapos életükben, s valóban megtapasztalta, mennyire segítik egymást. Nem féltek semmitől, mert mindenki számíthatott a másikra, nem hagyták egymást cserben. Gyávácska így gondolkodott:
– Nekem mindenem megvan, jól látok, remekül hallok, ha akarok, gyorsan is tudok futni, akkor mitől félek?

A kicsi lány már nem érzett félelmet, hiszen ő egészséges, mint a makk, bármit véghezvihet maga is, de ha kell, tudja, kitől kérhet segítséget.
Itt volt az idő, hogy haza menjen családjához. Hálatelt szívvel elbúcsúzott kis barátaitól.
Odahaza szülei szomorúan várták:
– A kétéves Picur eltűnt, sehol sem találjuk!
– Majd én megkeresem, egyet se féljetek – kiáltotta Gyávácska, s már ott sem volt.

Futott, futott, ahogy csak a lába bírta. Nemsokára egy hatalmas fa várta, óvatosan felkapaszkodott rá, hogy onnan szétnézhessen. Meglátta kis testvérét, amint egy bokorban sírdogál. Odaszaladt hozzá.
– Fáj, nagyon fáj – sírta a kicsi. Kezecskéje hatalmasra dagadt.
– Mindjárt hazaviszlek, s meggyógyítunk, ne félj!
Gyávácska felnyalábolta a kicsit, s már vitte is.
– Ide kenőcs kell, ami szörnyen drága, a patika is nagyon messze van – tördelte kezét az anya.
– Elkérem Pista bácsi lovát, azon hamar odaérek, elhozom az orvosságot – hadarta Gyávácska, s már el is tűnt.
– Gyí, paripám, gyí lovacskám, gyorsan, gyorsan, Picur beteg!
Szorosan belekapaszkodott Ráró sörényébe, s már szárnyaltak is.

A patikában valóban volt kenőcs, de hogy fizet érte? Éppen akkor érkezett sok áru, s a kislány felajánlotta, hogy segít kipakolni. A fáradozásaiért cserébe meg is kapta a kis üvegcsét.
– Naponta háromszor, vékonyan kenjétek be, a napra nem szabad menni! – osztogatta tanácsait a gyógyszerész néni.

Ráró hazaröpítette Gyávácskát. Picur keze pár nap múlva rendbejött, a szülők pedig nem győztek csodálkozni Gyávácskán, aki csodálatos módon leküzdötte félelmeit, s ilyen bátran cselekedett.

A gyermek csak mesélt és mesélt kalandjairól, majd kérdőn nézett szüleire.
– Édesanyám, édesapám, szeretnék egy másik nevet, nem vagyok már Gyávácska, láthattátok!
– Tudod már, mi szeretnél lenni?
– Árvácska.
– Hiszen nem vagy árva, itt vagyunk neked!
– Tudom, de kedvenc virágom az Árvácska, szeretném, ha így hívnátok ezentúl!
Így lett Gyávácskából Árvácska. Sokkal nagyobb jutalom volt ez a kislánynak, mint egy egész láda arany.

A szülők is kimondhatatlanul boldogok voltak, hiszen kislányuk meggyógyult.

Árvácska sokat játszott a kicsikkel, minden féle mókás játékot eszeltek ki együtt. Szegénységük ellenére is nagy-nagy szeretetben és boldogságban éltek, amíg meg nem haltak. Ha nem hiszitek, járjatok utána!

Árvay Mária